Mohos Attila kérdezte Dr. Drenkó Zoltán Keresztély OESG vilhelmita szerzetest a szerzetesi hivatásról, a remete életről, a keresztény lelkiségről és a rend mai szerepvállalásáról az ókatolikus egyházban.

M. A.: Kedves Keresztély atya, a szerzetesekkel kapcsolatban sok sztereotípia él az emberek fejében: naivak, nem életrevalók, esetleg az élet kudarcai miatt vonulnak szerzetességbe, kimenekülnek az életből, a világból, jámbor emberek, akik álomvilágban élnek. Ön szerint milyen a valóságban egy 21. századi szerzetes?

Keresztély atya: A szerzetesi életet sokan ma is a misztikummal, a lemondással, sőt néha az életidegenséggel azonosítják, esetleg úgy gondolják, hogy a szerzetesi élet valamiféle menekülés a valóság elől. Én inkább úgy látom, hogy éppen ellenkezőleg: a szerzetesi élet a valóság legmélyebb rétegével való találkozás. A szerzetesi élet nem a világ tagadása, hanem profetikus jelenléte benne. Az Ó- és Újszövetségben a próféta Isten szavát hirdeti az embereknek, de úgy, hogy közben távolságot tart a világi hatalmaktól. A szerzetes is ezt a szerepet tölti be: nem elutasítja a világot, hanem Isten szavával világít rá annak mélyebb értelmére. A csendben, az imában, a közösségben és a szolgálatban az ember szembenéz önmagával és Istennel – ez pedig a legnehezebb és legigazibb valóság. A 21. századi szerzetes részt vesz a társadalom életében, de úgy, hogy szüntelenül Krisztus fényét próbálja megjeleníteni. Nem álomvilágban él, hanem az evangélium realitásában – abban, hogy a szeretet, az önátadás és az egyszerűség ma is lehetséges.

M. A.: Önnek mi volt a személyes motivációja, miért lépett a vilhelmiták közé?

Keresztély atya: Engem mindig vonzott a csend, az egyszerűség, és az Isten felé forduló élet, a vágy a belső igazságra és az Isten-kapcsolat elmélyítésére. A vilhelmita rendben azt találtam meg, amit Szent Ágoston is keresett: az imádság, a munka és a testvéri szeretet harmóniáját. Malavallei Szent Vilmos példája – az engesztelés, a megtérés és a szív tisztaságának keresése – mélyen megérintett. Úgy éreztem, ez a lelkiség illik ahhoz, amit magam is keresek: az Istenre figyelő, de mégis nyitott, emberséges és szolgáló életformát.

M. A. : Mitől más egy ókatolikus szerzetes élete, mint egy egyházmegyés papé?

Keresztély atya: A különbség főként az életmódban és a hangsúlyokban van. Egy egyházmegyés pap a plébániai közösség mindennapi gondjai, örömei és feladatai közepette él. A szerzetes életét ezzel szemben az imádság, a Regula szerinti rend, valamint a belső elmélyülés határozza meg. A hagyomány szerint így válik a szeretet élő ikonjává, amely az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységét tükrözi. Tehát nem a feladatok különböznek, hanem az egyházi létezés módja. Az ókatolikus szerzetes sajátos feladata, hogy hidat képezzen az első ezer év hagyománya és a modern világ között, a hit hiteles, élő tanújaként jelenjen meg a mai ember számára.

M. A. : Véleménye szerint mi egy vilhelmita szerzetes és szerzetesrend feladata a mai környezetben?

Keresztély atya: A vilhelmiták feladata ma ugyanaz, mint a rend alapításakor: a megtérés és az engesztelés szolgálata. Ez ma is időszerű, csak a bűn és az engesztelés fogalmai új értelmet kaptak. Ma nemcsak a személyes bűnökről kell beszélni, hanem a strukturális, társadalmi bűnükről is: a teremtett világ kizsákmányolásáról, az igazságtalanságról, a közönyről. Tehát nem csak a saját bűneinkért, hanem a közösségeinkért, a teremtett világért, az emberi kapcsolatok sebzettségéért is imádkozunk és dolgozunk. A rend feladata, hogy a csönd teológiáját képviselje: ahol az ember újra megtanul hallgatni, figyelni, és Isten szavát meghallani. A vilhelmiták imája közbenjárás: az emberiség sebeinek Isten elé vitele.

M. A.: Hogyan jelenik meg az Ön életében az aszkézis, a lemondás, miképpen tudja Malavallei Szent Vilmos életpéldáját követni?

Keresztély atya: Az aszkézis nem öncélú szenvedés, hanem hanem szinergia, együttműködés a Szentlélekkel. A vilhelmiták szellemiségében az aszkézis az inkarnáció teológiájának tükre: ha Isten emberré lett, akkor az ember is átalakulhat Isten képmásává. Szent Vilmos aszkézise ezért nem önpusztító, hanem eukarisztikus: hálából fakadó életáldozat. A böjt, a csend, az imádság, az egyszerű étkezés, a mértékletesség, a mindennapi munka és a szolgálat mind eszköz arra, hogy Krisztus „formálódjék ki” bennünk (vö. Gal 4,19).

M. A.: Vajon a vilhelmita rend meg tudja szólítani a mai ókatolikusokat, mit adhat a hívőknek a rend?

Keresztély atya: Hiszem, hogy meg tudja őket szólítani. A modern ember nem annyira tanítást, mint inkább hiteles életpéldát keres. A szerzetesi közösség – ha valóban evangéliumi – szentségi jelenlétet jelent a világban. Mi vilhelmiták ezt tudjuk adni. Így az imádság, a testvériség és az egyszerű élet nem múzeumi értékek, hanem a lelki gyógyulás forrásai lesznek.

M. A.: Miben segíti a megszentelődés, az életszentség az Északi Katolikus Egyházat?

Keresztély atya: Az egyház csak akkor él, ha szent életű tagjai vannak. A megszentelődés nem elvont fogalom, hanem az, hogy engedjük, Krisztus formáljon bennünket. A szerzetesi élet ebben kulcsszerepet játszik, mert az egyház “lelki tüdeje”: az imádság, az engesztelés és a csendes jelenlét által tartja ébren az egyház Istenre figyelését. Ha az egyházban többen keresik az életszentséget, az nemcsak a saját üdvösségükért van, hanem az egész közösség javáért, mert a szent élet mindig fény, amely másokat is Istenhez vonz.

M. A.: Mit üzenne végül az olvasóknak, akik saját hivatásukat vagy lelki békéjüket keresik?

Keresztély atya: Azt, hogy ne féljenek a csendtől, mert a csend nem üresség, hanem teljesség. Isten a csendben szól. Nem kell elvonulni a világból ahhoz, hogy megtaláljuk Őt, elég, ha szívünkben helyet adunk neki. A szerzetesi élet ennek az állandó „helyteremtésnek” az iskolája, de minden keresztény emberben ott rejlik ugyanez a lehetőség: Isten jelenlétében, szeretetben és egyszerűségben élni.