2025. október 1-én megalakult az Ókatolikus Vilhelmita Rend és annak első, budapesti konventje. A rendalapítás egyrészt azért is meglepő fordulat a magyar ókatolikusok életében, mert nálunk nem ismert a kötelező cölibátus, tehát ókatolikus papként nyugodtan élhetnének házas életet; másrészt a vilhelmita rend már létezett a történelem során, de kihalt. Miért és milyen motivációval történt a rendalapítás és a vilhelmita hagyomány felélesztése? Beszélgetőpartnerem Széles Elréd OESG, a budapesti Szentháromság vilhelmita konvent priorja. Az interjút Mohos Attila készítette.

Elréd atya: Talán banálisan hangzik, de a rendalapításnak nincs más oka, mint a benső szomjúság Isten iránt, ahogy Ámosz próféta írta (Ám 8,11). Nincs szükség többre. Korábban egyházunk ciszterci rendjének voltam tagja, de ott nem leltem otthonra. Ebben is hasonlítunk Szent Vilmossal, aki több rendet megjárt, mielőtt remete lett. Mint örökfogadalmas szerettem volna továbbra is szerzetesi életformát élni, s ehhez rozsnyói paptestvérem, Drenkó Zoltán Keresztély atya örömmel csatlakozott. A vilhelmita rend ókatolikus újjáélesztése igazi inspiráció volt; amikor a kereszténység benső problémákkal küzd, akkor leginkább a radikális és odaadó hit szolgálhat terápiaként.

M. A.: Ez azt jelenti, hogy a középkori lelkiséget igyekeznek újjáéleszteni mai környezetben?

Elréd atya: Nem, dehogy, a középkor elmúlt és nem vágyódunk vissza. Ellenkezőleg, két lábbal állunk a jelenben, és ahogy Jézus tanította, igyekszünk a föld sója lenni, vagyis spirituális fűszerként ízt adni ennek a haszonelvű, szeretethiányos világnak. Szeretnénk megmutatni, hogy Isten országa itt van és minden kegyelme elérhető.

M. A.: Malevali Szent Vilmos talán a legnagyobb aszkéta volt valamennyi szent között, nem furcsa 2025-ben az ő nyomába szegődni? Hogyan jelenik meg egy mai vilhelmita életében az aszkézis?

Fr. Aelred: Hadd pontosítsak; valamiért Malevali Szent Vilmos néven él a magyar nyelvben védőszentünk, de eredetileg Malavalle (Sanctus Guilelmus Malavallensis) azaz „rossz völgyi” a neve, ezért mi ókatolikusok ebben az eredeti, latinos formájában használjuk. Az aszkézis nem önsanyargatás, hanem a szó szintén eredeti jelentése szerintgyakorlás: az élet bizonyos örömeiről történő lemondás segít Istenre összpontosítani és felszabadítani a lelket.

M. A.: Az Ön esetében ez mit jelent? Milyen aszkézist gyakorol szerzetesként?

Elréd atya: Szent Ágoston Reguláját követjük, amely megengedő a böjttel és az aszkézissel kapcsolatban, ezért nincs egységes követelmény, mindenki alkata és személyes adottságai szerint gyakorolja az aszkézist. Az én esetemben ez a Rendben kötelező cölibátus és egyszerűség mellett a húsételekről és az alkoholról való teljes lemondást jelenti; alkohol gyanánt csak a misebort veszem magamhoz a szentmisében. Pedig aki közelebbről ismer, tudja, mennyire szerettem a sört... Továbbá – Szent Vilmos példáját követve – hetente csak három alkalommal fogyasztok meleg ételt. Mindez azonban nem lemondás, hanem inkább személyes ajándék, felajánlás, mely lelkiekben bőségesen megtérül. Még egyszer szeretném kiemelni, hogy a lemondás által szabaddá válunk a kötöttségektől. Lemondani a sörről, húsról vagy bármi másról, felszabadulást jelent egy kötelék alól, feloldja a ragaszkodást.

M. A.: Mit adhat egy ilyen kicsi remete rend az ókatolikus egyháznak, némi provokációval hadd kérdezzem meg, mi értelme volt a rendalapításnak?

Elréd atya: Nem provokatív, hanem jogos kérdés. Már pusztán a létezésünkkel tanúskodunk Istenről és szeretetéről. A mai világ a teljesítmény rabságában él, ami nem állít elő terméket vagy hasznot, azt az emberek értelmetlennek tartják. A szerzetest ezért többnyire haszontalannak látják. A mi „termékünk” csak annyi, hogy csöndben Isten jelenlétében élünk, és ezt, mint egy bizonyságtételt képviseljük. Jó esetben a Rend az egyház spirituális motorja tud lenni, még jobb esetben pedig szorosabb istenkapcsolatra segíti az egyház tagjait. A szerzetesnek vagy remetének az a feladata, hogy a személyes istenkapcsolatának gyümölcseit lelki táplálékként tovább adja a híveknek. Az egyház lelki minőségét a szerzeteseinek lelki minőségén és életvitelén mérhetjük le legjobban. Amilyen minőségűek a szerzetesek, olyan az egyház.

M. A.: A Rend honlapja (williamiteorder.org) azt írja, hogy a Rend a szemlélődés, a testvéri közösség és a szolgálat három pillérére épül. Mit takar a vilhelmita szolgálat?

Elréd atya: Amit imaéletünkben és a szemlélődésben kapunk, azt nemzetközi szinten kínáljuk az egyház tagjainak lelkigyakorlatok, spirituális anyagok és vezetés, szervezett alkalmak és online tartalmak formájában. Elvonulásokat szervezünk, videókat készítünk, tanulmányokat publikálunk, sokféleképpen megosztjuk, továbbadjuk azt, amit Istentől kapunk.

M. A.: Hadd tegyek föl egy személyes kérdést. Civilben színész, aktívan játszik színpadon, szerepel a televízióban, szinkronizál és tanít a Kaposvári Egyetem színész szakán. Mindez hogyan fér össze a remete életformával?

Elréd atya: Talán meglepő, de harmonikusan. Ókatolikus papként és remeteként is el kell tartanom magamat és a szolgálatomat. A pénzkereset mellett azonban a lelki haszna sokkal nagyobb. A legtöbb ember elfojtja az ösztönvágyait, különösen a vallásos keresztények, mert nem tudnak velük mit kezdeni. Én a színpadon vagy a stúdióban hivatásszerűen megélhetem ezeket a vágyakat a szerepekben. Most például egy NDK-s Stasi-ügynököt alakítok az egyik darabban, egy másikban Julius Jacob von Haynaut; bennük megélhetem az agressziót, gonoszságot, árulást. Legközelebb Ványa bácsit fogom alakítani, akiben egy elrontott élet lelki kivetüléseit, a reménytelen plátói szerelmet, az önsorsrontó tehetetlenséget élhetem meg. Ezért úgy vélem, elég kevés elfojtás van bennem, a színház sok lelki problémától megszabadít, kifejezetten szerencsésnek tartom magam, hogy színészként lehetek pap és szerzetes. Bölcsen írta Szent Ágoston, hogy az igazi önismeretre azok jutnak el, akik „vélt sebeiket magányos visszavonultsággal égetik ki, vagy a szabad művészetekkel orvosolják” (Ordo I,3).

M. A.: Bárki tagja lehet az Ókatolikus Vilhelmita Rendnek?

Elréd atya:  Nem, csak a Scrantoni Unió tagegyházainak felnőtt tagjait fogadjuk be a Rendbe, az elhívásukról való alapos meggyőződés és hosszabb személyes ismeretség után. Nem vagyunk ökumenikus közösség, mert ha nem ugyanazt a hitet hisszük, akkor nem ugyanabból a szentségből táplálkozunk, akkor pedig nincs meg bennünk az Apostol által megkövetelt „hitben való közösség” (Filem 1,6); márpedig csak az egységes hitre (Júd 1,20) építhetünk szellemi templomot és közösséget Krisztusban. Ugyanabban a lelkületben és felfogásban kell élnünk (1Kor 1,10) – ez is ókatolikus jellegzetesség, hiszen a katholikos  szó egységeset, egyetemeset jelent. Nem csak az első ezer év hitét értjük ezalatt, hanem a hit és gondolkodás, a lelkiség egységét is.