Malavallei Szent Vilmos
vagy Akvitániai Vilmos (Franciaország – Castiglione della Pescaia, 1157. február 10.), francia születésű lovag, remete volt. Szent Vilmos életének korai évei homályosak. Egy Toszkánában nagyon is élő hagyomány szerint francia lovag volt, aki az Aquitániai hercegi családhoz tartozott, és egy poitou-i nemesi családból származott. Erkölcstelen és kicsapongó életet élt, valamint II. Anaklét ellenpápát támogatta, ezért 1136 körül II. Ince pápa kiközösítette. Állítólag Vilmost Clairvaux-i Bernát, az oltáriszentséggel a kezében térítette meg. Miután mindhárom nagy középkori zarándoklatot teljesítette (elzarándokolt Santiago de Compostelába, Rómába és Jeruzsálembe), Toszkánába érkezett, ahol remete lett.
Két remeteközösséget próbált saját aszkéta életére átformálni sikertelenül, majd Stabbio di Rodiban, Castiglione della Pescaiától nyolc kilométerre telepedett le, egy sziklás völgyben, amelyet csak tavasszal és ősszel szelt át az Ampio, egy szerény vízfolyás. Ezt a vidéket még a vadászok és a pásztorok is elkerülték. Elhagyatottsága miatt a helyet „mala valle”-nak, azaz „rossz völgy”-nek hívták. Szent Vilmos itt épített egy rozoga kis kunyhót. Halála napjáig, 1157. február 10-ig ebben élt, először egyedül, majd 1156 vízkeresztjétől tanítványával, Albertóval, akihez halála előtt röviddel csatlakozott egy második társ, Rinaldo is. Malavalle elszigeteltségében, ahol a szent halála után rendjének anyaháza létrejött, Vilmos azt a szerzetesi életformát élte, amelyre mindig vágyott. Életmódja a sivatagi atyák szélsőséges aszkézisét utánozta, de talán meg is haladta. Ilyen testi szigort csak a hagiográfiákban és a szerzetesi-aszkéta irodalomban találunk. Vilmos folyamatosan böjtölt. Nyers gyógynövényekkel, vízzel és kenyérrel táplálkozott, amelyeket időről-időre Buriano hívei hoztak neki. Hetente csak háromszor evett meleg ételt és ivott egy kevés hígított bort, és étrendje még az ünnepnapokon sem változott. Minimálisra csökkentette étel és víz mennyiségét, csak amennyire a túléléshez szükség volt, hogy semmilyen teret ne engedjen a testi vágyaknak. A böjtöt fizikai munkával nehezítette. Sajátkezűleg próbálta megművelni a kunyhója körüli száraz, bogáncssal és szederindával benőtt földet, hogy a munka is Isten szolgálatává és vezekléssé váljon. Éjszaka olyan ágyon aludt, amelyen lehetetlen volt kinyújtózni és kényelmesen feküdni. Feje egy formátlan fatámaszon nyugodott, míg testét durva állatszőrök szúrták. Éjjel, mezítelen testén láncinget viselt. A hegek és a sebek állítólag egész testét elborították, így akarta utánozni a szenvedő Krisztust. 1157. február 10-én, a tél közepén ért véget nehéz, vezeklő élete. Sírjához hamarosan számos toszkánai, lazioi és umbriai ájtatos zarándok látogatott el, akik közül néhányan Malavalléban maradtak, hogy kövessék a remete életét, akit védőszentjükként tiszteltek. Kultusza egyre növekedett, III. Ince pápa 1202. május 8-án avatta szentté. Malavallei Szent Vilmos nem alapított rendet, tanításait társa, Albert testvér gyűjtötte össze, aki élete utolsó évében csatlakozott hozzá, s aki a vilhelmita rendet alapította.
A remeteközösség gyorsan növekedett, Malavalle után Toszkánában, Lazioban és Marcheban is rendházak létesültek. 1244-ben megalapították az első külföldi közösségeket, és 1256-ban Észak-Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, aztán Németországban, Csehországban, Ausztriában, és Magyarországon létesültek monostorok. Hazánkban IV. Béla király kezdett kolostorokat alapítani. Körmenden, Esztergomban, Komárban, Sároson, Harapkón és Újhelyen létesültek rendházak, amelyekben az ágostonos regula szerint éltek a szerzetesek.
1256-ban, IV. Sándor pápa a Licet ecclesiae catholicaebullával alapította meg az ágostonos rendet, s a nagy unió keretében számos remeterendet, köztük a vilhelmitákat is inkorporlta, ám akadtak olyan kolostorok, amelyek nem voltak hajlandók csatlakozni a rendi egyesüléshez, így a rend egy része továbbra is fennmaradt. Szent Vilmos kultusza és szinte követhetetlen bűnbánati modellje nem korlátozódott a rendre. 1314-ben például az ágostonrendi remeték miséjük graduáléjában közbenjáróként hivatkoztak rá. Petrarca belefoglalta őt a De vitacímű művébe, a példaértékű remeték sorában. Ám a történelem viharai nem kímélték a vilhelmitákat, a 18. század végére alig maradtak. Az utolsó vilhelmita kolostor, a németországi, huybergeni vilhelmita rendház 1847-ben egyesült a bornhemi ciszterci apátsággal. 1879. augusztus 3-án itt halt meg van den Berg atya, és vele együtt a vilhelmita rend is eltűnt.
Mi, mai ókatolikusok nem vágyunk vissza a múltba, és nem azért újítjuk meg a rendet, hogy átírjuk annak történetét vagy kisajátítsuk. Olyan korban élünk, amely felszámolja saját keresztény gyökereit s egyre inkább elfordul vallási hagyományaitól. Ezért szeretnénk ókatolikus hitünket evangéliumi hitelességgel és odaadással megélni, olyan hagyományt követve, amely egyszerre teszi lehetővé a szemlélődő életformát és azt, hogy annak gyümölcseivel testvéreinknek szolgáljuk a Scrantoni Unióban.
